Blog

Alkoholista vagyok. Voltam, vagyok, és életem végéig az is maradok. Már tizenhét évesen pontosan tudtam magamról az igazságot. Évtizedekig mégis minden erőmmel azon voltam, hogy rejtve maradjon – még saját magam elől is. Amit most olvasni kezdesz, az egy teljesen átlagos ember naplója, aki egyszerűen csak megtanulta, hogyan kompenzáljon és kapaszkodjon a külsőségekbe. Határozott megjelenéssel, öltönyben és nyakkendőben léptem ki az ajtón, mintha minden reggel egy gondosan meg

Amikor a műhelyasztalnál az üveggel dolgoztam, egyre erősebben élt bennem a vágy, hogy a hagyományos, síkban készült Tiffany-tárgyak után kilépjek a térbe. Egy háromdimenziós alkotást szerettem volna készíteni. Egyetlen dolog volt biztos bennem: teljesen üvegből akartam megalkotni, és semmilyen más kiegészítőt nem szerettem volna hozzá használni. Tudtam, hogy ha egy alkotás nem áll meg a saját, tiszta üvegtalpán, akkor a stabilitása csupán hazug illúzió. Az üveg nem tűri a ha

Amikor bekapcsolom a csiszológépet a műhelyben, a gyémántfej felpörög, és a víz finoman permetezni kezd. Ahogy az üveg peremét a forgó fejhez nyomom, a gép éles, egyenletes zúgásba kezd. Ebben a pillanatban megszűnik a külvilág. A csiszolás százszázalékos jelenlétet követel: ha a gondolataim elkalandoznak, ha egy pillanatra nem figyelek, a még lecsiszolatlan üveg éles pereme finom vagy épp éles vágásokat ejt a kezemen, vagy túlcsiszolom az anyagot, amit utána már soha többé n

Amikor ma a csiszológép mellett állok és az üvegdarabokat formázom, majd rámtör a fáradtság, már képes vagyok figyelni a testem üzenetére. Képes vagyok felismerni a kimerültséget, megállni és pihenni. Régen egyáltalán nem törődtem a jelekkel, mert ez volt a normális, a megszokott – ezt a kényszeres, érzéseket elnyomó hajtást láttam a családomban és a környezetemben, ezt tanultam és sajátítottam el. Van egy mondás, ami nagyon is igaz: nem a világot és a benne lévő embereket ke

Amikor a műhelyben az üveget forrasztom, és túl nagy hőt kap, vagy ha egy külsőre láthatatlan apró feszültség van benne, a forró páka érintésekor az üveg kíméletlenül, egyetlen éles reccsenéssel elpattan. Olyankor a munkának vége, és kezdhetem elölről. Évtizedekig éltem én is ebben a kőkemény, belső feszültségben, míg végül elértem arra a pontra, ahol a nyomás alatt már semmi sem működött. Szigetváron, a terápián szembesültem a legkegyetlenebb valósággal: a saját magam által

Sokan azt hiszik, az üvegvágás egy irányítható folyamat. Én is ezt hittem. Az igazság az, hogy elég egyetlen apró, láthatatlan hajszálrepedés az anyagban, és a vágás pillanatában teljesen másfelé törik, mint ahogy elterveztem. Semmit sem tudok irányítani. Az, hogy a dolgok a kezemben vannak, pusztán illúzió. Ugyanez az irányítási illúzió volt az a kőkemény hazugság, amire az egész korábbi életemet felépítettem. Legbelül mindig is egy teljesen átlagos, rettegő ember voltam. A