Déli tizenkettő – A hazugság vége
Sokan azt hiszik, az üvegvágás egy irányítható folyamat. Én is ezt hittem. Az igazság az, hogy elég egyetlen apró, láthatatlan hajszálrepedés az anyagban, és a vágás pillanatában teljesen másfelé törik, mint ahogy elterveztem. Semmit sem tudok irányítani. Az, hogy a dolgok a kezemben vannak, pusztán illúzió. Ugyanez az irányítási illúzió volt az a kőkemény hazugság, amire az egész korábbi életemet felépítettem.
Legbelül mindig is egy teljesen átlagos, rettegő ember voltam. A cégvezetői pozíció, a felelősségteljes státusz, az öltöny és a nyakkendő csupán a kompenzációs maszkom volt – egy felépített hamis én, amit magamra húztam, hogy elrejtsem a szétesett valóságot. Ebből a jelmezből és a hazugságokból építettem fel a saját belső börtönömet. A színfalak mögött az évek múlásával egyre mélyebbre csúsztam, és teljesen elveszítettem az irányítást az életem felett. Az online póker, a játékgépek és az alkohol szép lassan átvették az uralmat, én pedig sorra léptem át a saját erkölcsi határaimat, hogy finanszírozni tudjam a függőségeimet. Fiatalabb koromban a mindennapi életemet egyszerűen a családi cég házipénztárából oldottam meg. Amikor egy rendezvényen rám bízták a beérkezett nevezési díjakat, azt egyetlen hétvége alatt, az utolsó forintig elittam és eljátszottam a nyerőgépeken. Később, amikor már egy másik cégnél dolgoztam és kiemelkedően jól kerestem, a lecsúszás nem állt meg, csak az eszközök változtak. Banki hiteleket vettem fel, a fizetésem a törlesztőkre ment el, miközben éjszakánként mindent elbuktam az online pókerasztalnál. Mindvégig elhitettem magammal, hogy a kezemben tartom a dolgokat, nyerek, és a végén mindent visszafizetek. Sosem így történt. Csak napról napra vastagabbra falaztam magam körül azt a bizonyos börtönt.
Minden egyes reggel azzal a gyomorszorító érzéssel ébredtem, hogy ma dől össze minden. Ma derül ki, hogy a határozott vezetői álarc mögött valójában ki vagyok. Hét éven át napi szinten ittam. Hogy éjszakánként meddig, arra sokszor magam sem emlékeztem, mert rendszerint eszméletlenre ittam magam. A testemből egyszerűen már sosem ürült ki az alkohol. Amikor beültem az autóba, hogy elinduljak dolgozni, minden rendőrautó láttán görcsbe rándult a gyomrom: mi lesz, ha most intenek le, és megfújatják velem a szondát? Az, hogy az utakon egyszer sem buktam le, és sosem okoztam balesetet, kizárólag az isteni gondviselésen múlt. Azon a napon is elmentem a partnercégünkhöz, ahol én voltam a kapcsolattartó. Tettem a dolgomat, fenntartottam a látszatot, de a hét év pusztítását már nem tudta elfedni az öltöny. Megérezték rajtam az italszagot. Déli tizenkét óra volt, már épp indultam volna el tőlük, amikor megállítottak, és megfújatták velem a szondát.
Abban a pillanatban minden darabokra hullott, és én magam is. Kivezettek az épületből. Szégyent hoztam a családomra, a cégre és a munkatársaimra. Édesapám – aki az egész életét a munkának szentelte – még a botrány perceiben is próbált védeni, és valamilyen megoldást találni. Én viszont már tisztában voltam vele, hogy mindennek vége. Nem akartam tovább menekülni.
A teljes megsemmisülés másodperceiben mély, maró szégyent éreztem. És egy furcsa, hatalmas, zsigeri megkönnyebbülést. Évekig építettem a saját belső börtönömet a hazugságokból és a másoknak való megfelelésből. Amikor a szonda kimutatta az alkoholt, a börtönöm ajtaja kinyílt. Egyszerre éltem meg a poklok poklát, és egy olyan isteni beavatkozást, amit akkor még fel sem fogtam. A Jóisten lépett meg helyettem valamit, amire én képtelen voltam. Évek óta ki voltam égve, de a munkafüggőségem miatt nem tudtam kiszállni. Nem mertem bevallani magamnak sem, hogy már nem akarom ezt csinálni, így Ő ezt is megadta nekem. Nem kellett tovább játszanom a hamis énemet. Végérvényesen tehetetlen voltam az alkohollal, a saját elmémmel és önmagammal szemben. Feltettem a kezemet, és beismertem a teljes tehetetlenségemet. Megadtam magam a valóságnak.
Ma, amikor a műhelyben a csiszológép előtt állok, már nem akarom elhitetni magammal, hogy én irányítok. Azt sem, hogy különbb lennék másoknál. Nem veszek fel álarcot, nincsenek többé eljátszott szerepek. Csak csiszolom a színes üvegdarabokat. A gép zúgása meghozza azt a csendet, amit régen az alkoholban találtam meg. És tudom, felmerülhet a gondolat: vajon ez is csak egy szerváltás? Egy újabb függőség? Lehet. De itt már nincs több hazugság. Csak én vagyok, az üveg, és a tiszta valóság.
2649 nap – egy nap egyszerre.
Ha a történetem vagy a munkám megszólít, egy virtuális kávéval itt támogathatod az utamat.