A csiszológép hangja – A káoszból a csendbe
Amikor bekapcsolom a csiszológépet a műhelyben, a gyémántfej felpörög, és a víz finoman permetezni kezd. Ahogy az üveg peremét a forgó fejhez nyomom, a gép éles, egyenletes zúgásba kezd. Ebben a pillanatban megszűnik a külvilág. A csiszolás százszázalékos jelenlétet követel: ha a gondolataim elkalandoznak, ha egy pillanatra nem figyelek, a még lecsiszolatlan üveg éles pereme finom vagy épp éles vágásokat ejt a kezemen, vagy túlcsiszolom az anyagot, amit utána már soha többé nem tudok visszapótolni. Itt nem lehet megúszni a valóságot. Nem lehet maszkokat felvenni vagy eljátszott szerepek mögé bújni. Csak én vagyok, a színes üveg és a gép hangja.
Évek óta pontosan erre a mindent kizáró csendre volt szükségem ahhoz, hogy végre elnémuljanak a saját gondolataim. Ahogy korábban írtam, a józanodásom első éveiben is kényszeresen túltoltam mindent: csúcsra járattam a gyári 12 órázást és a gyűléseket. Bár már nem ittam, a fejemben folyamatos maradt a zakatolás, a bizonyítási kényszer, a feszültség, és a félelem, hogy miből és hogyan fogok tudni megélni. Folyamatosan próbáltam kényszeresen keresni valamit, ami végre megállítja ezt a belső rohanást. Valamit, ami a jelenben tart, és nem engedi, hogy a tegnap hibáin vagy a holnap félelmein rágódjam. Hiszen a felépülési programom egyik lényege és alapja is pontosan ez: megpróbálni a jelenben maradni, és csak a mai napon megtenni azt, amit ma meg kell tennem.
Ezt a zakatolást az életemben először tizenévesen, Kővágóörsön tudtam elnémítani. Egy iskolai felkészítő táborban voltam. Az első nap a kocsmahivatalban még csak egy decit ittam, másnap már egy egész üveggel. Bár eredetileg a lányoknak akartam imponálni vele, valami sokkal mélyebb dolgot találtam meg abban az italban. Amikor az alkohol a vérembe ért, hirtelen felforrt bennem az élet, és úgy éreztem, mindenre is képes vagyok. Ami a legfontosabb: beállt egyfajta csend. Megszűnt a gátlásosságom, a félénkségem, a bizonytalanságom, és lett önbizalmam, ami addig sose volt. Ott és akkor megtaláltam a tökéletesnek hitt „gyógyszert” az életemre. Egyetlen baj volt csupán: nem tudtam, és nem is akartam abbahagyni. Mindig, minden órában, minden percben, minden másodpercben csak ezt az érzést szerettem volna. A jóleső érzésből mindig többet és többet akartam, ami végül mindig ájulásba és teljes, magányos elszigetelődésembe torkollott. Nem azt állítom, hogy ne lettek volna kapcsolataim – volt 4, 7, és már a józanodásom alatt egy újabb 4 éves párkapcsolatom is –, a valóság az, hogy ezekben én sosem voltam jelen. Fizikailag talán ott voltam, fejben és lélekben teljesen máshol jártam. Ma már képes vagyok ezt felismerni, beismerni, és kimondani mindenféle szépítés vagy mellébeszélés nélkül: a részemről ez kőkemény bántalmazás volt. Bántalmazó kapcsolatban éltek velem, ők pedig bántalmazott nők voltak mellettem.
Már a józanodásom alatt, 2021-ben történt, hogy a lakásomba kerestem egy keresztet, és végül egy Tiffany-technikával készült üvegkeresztet vettem. Ahogy néztem azt a tárgyat, valami megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem, és mivel kiderült, hogy az eladó tanfolyamokat is tart, gondolkodás nélkül jelentkeztem. Amikor ott, a tanfolyamon először álltam oda a csiszológép elé, és meghallottam a zúgását, megdöbbentő dolog történt. A gép hangja, a vízcseppek permete és az üveg formálásának monoton ritmusa alatt pontosan ugyanaz a mindent kizáró, békés csend állt be a fejemben, mint amit annak idején Kővágóörsön, a legelső pohár ital után éreztem. Ez már nem egy kémiai anyag okozta, hazug és múló illúzió volt, ami után csak pusztítás, szégyen, magány és bűntudat marad. Ez a tiszta, kézzelfogható valóság volt. A pszichológia talán ezt hívja „flow-nak”: amikor a fizikai, monoton zaj – ahogy a Kristall 2000S csiszológép felpörög és az üveg a gyémántfejhez ér – olyan szintű fókuszra kényszerít, hogy szó szerint kikapcsolja a kattogó gondolataimat. A külső zaj megteremti a belső csendem.
Ez a csend nem rombolt, hanem épített. Ez a legtisztább formája a gyógyulásnak és az alkotásnak. Amikor a fizikai munka zaja – az üveg és a csiszológép súrlódása – képes elcsendesíteni a belső hangokat, az már nem is pusztán munka, hanem menedék. Az Én menedékem.
A csiszológép hangja ma is a legfontosabb terápiám. Ez a gép tanított meg arra az alázatra, hogy próbáljak meg lelassulni, és a kényszeres pörgés helyett a kezeim közötti pillanatra figyeljek. Nincs menekülés, nincs „majd holnap”. Csak a jelen van. És pontosan ebből a tiszta, sallangmentes jelenlétből tudnak megszületni ma a Tiffany-üveg alkotásaim.
2670 nap – egy nap egyszerre.
Ha a történetem vagy a munkám megszólít, egy virtuális kávéval itt támogathatod az utamat:
Sokat jelent a támogatásod, és ezt egyszerűen egy YouTube feliratkozással is megadhatod. A csatornámon videókon is megmutatom az alkotásaimat, és azt az alázatos, kézi folyamatot, amíg az üvegből maradandó érték születik:
Továbbá segíthetsz abban is, ha bekövetsz a Facebook oldalamon: