123 nap hallgatás – A magam köré épített fal megrepedése

Amikor a műhelyben az üveget forrasztom, és túl nagy hőt kap, vagy ha egy külsőre láthatatlan apró feszültség van benne, a forró páka érintésekor az üveg kíméletlenül, egyetlen éles reccsenéssel elpattan. Olyankor a munkának vége, és kezdhetem elölről. Évtizedekig éltem én is ebben a kőkemény, belső feszültségben, míg végül elértem arra a pontra, ahol a nyomás alatt már semmi sem működött. Szigetváron, a terápián szembesültem a legkegyetlenebb valósággal: a saját magam által felépített börtönöm mélyére érkeztem. Évtizedeken át, tégláról téglára húztam fel ezt a falat magam körül. A nyakkendős vezetői maszkkal és az italozással pusztán egyetlen dolgot próbáltam elrejteni a világ elől: a legbelül rettegő, súlyos önbizalomhiánnyal és önértékelési zavarral küzdő valódi énemet.

A terápia kíméletlen önvizsgálatot követelt. Könyveket olvastam, filmeket néztem, majd elemeztem őket, hogy megtaláljam a párhuzamokat a saját életemmel. A legvastagabb belső falaimat azonban még így sem adtam könnyen. Amikor megláttam a felvételiztető főorvosnőt, azonnal megmozdult bennem valami, és hamarosan kiderült, hogy ő lesz az én segítőm a terápián. Pontosan tisztában voltam vele, hogy az iránta érzett vonzódásom egyfajta keresztfüggőség, de ez a mély kötődés kellett ahhoz, hogy a falaim megrepedjenek. Neki egyszerűen nem tudtam többé hazudni, félrebeszélni, és nem tudtam elfedni a múltamat. Életemben először elkezdtem őszintén beszélni önmagamról. A kulcs az őszinteség volt, ez tett végre nyitottá. Százhuszonhárom napig csak hallgattam, visszahúzódva a saját kis világomba a belső feszültségemmel együtt, titkolva mindent, mire egyáltalán képes voltam először leírni, majd szavakba önteni a legmélyebb szégyenemet – azt a fájdalmat, amire a kezdetektől fogva ittam. Azt, hogy annyira rettegtem és annyira kevésnek éreztem magam, hogy az intimitás, a testiség és a szexuális együttlétek megéléséhez elengedhetetlen volt számomra az alkohol. Ahhoz, hogy megéljem a testem tehetetlenségét és irányíthatatlanságát, kellett az alkohol: hogy úgy érezzem, tudom irányítani, és engedelmeskedik nekem. Amikor a titkok feszültsége végre elpattant, elkezdődhetett a valódi szembenézés önmagammal.

Amikor ma a műhelyben egy üveg elpattan a páka hőjétől, már máshogy tekintek rá. Azt, hogy elölről kell kezdeni, már nem kudarcként élem meg, hanem egy tiszta lehetőségként. Megvizsgálom a folyamatot: lehet, hogy én hibáztam, én melegítettem túl az üveget – ezt ma már képes vagyok felismerni, beismerni, és ma megpróbálhatom türelmesebben, máshogyan csinálni. Az is lehet, hogy egy rajtam kívülálló, láthatatlan feszültség okozta a törést – ezt pedig egyszerűen csak el tudom fogadni. Pontosan ezt próbálom tenni a saját életemmel is, miután az a régi, vastag fal Szigetváron megrepedt. Ma már próbálok önmagam lenni, és úgy elfogadni magamat, ahogy vagyok – a saját emberi esendőségemmel együtt.

A régi, fullasztó hallgatás helyett ma már megtanultam beszélni. Képes vagyok felismerni és beismerni gyengeségeimet és hibáimat, mert rájöttem: éppen ez az elfogadás tesz képessé arra, hogy ma máshogyan álljak a dolgokhoz, és valóban változtatni tudjak rajtuk. Én így próbálok ma már az élethez viszonyulni, megpróbálom úgy elfogadni, ahogyan van. Már nem kell álarcokat hordanom, és nem kell a pohár után nyúlnom ahhoz, hogy megpróbáljak őszintén kapcsolódni vagy kommunikálni másokkal. Idővel a repedések egyre nagyobbak lettek, míg végül a falaim leomlottak, és így tudtam elkezdeni önmagam újjáépítését.

2656 nap – egy nap egyszerre.

Ha a történetem vagy a munkám megszólít, egy virtuális kávéval itt támogathatod az utamat.