Amikor a mankók is eltörnek – Az illúziókból a valóságba

Amikor a műhelyasztalnál az üveggel dolgoztam, egyre erősebben élt bennem a vágy, hogy a hagyományos, síkban készült Tiffany-tárgyak után kilépjek a térbe. Egy háromdimenziós alkotást szerettem volna készíteni. Egyetlen dolog volt biztos bennem: teljesen üvegből akartam megalkotni, és semmilyen más kiegészítőt nem szerettem volna hozzá használni. Tudtam, hogy ha egy alkotás nem áll meg a saját, tiszta üvegtalpán, akkor a stabilitása csupán hazug illúzió. Az üveg nem tűri a hazugságot. Ott ültem a műhelyasztalnál a sík üvegdarabok felett, vágytam a térbeli egyensúlyra, miközben még fogalmam sem volt arról, hogyan fogom ezt megvalósítani.

A felépülésem első éveiben a közösség, a szüleim és a gyűlések jelentették számomra a legfőbb kapaszkodót és a reményt. Szinte minden nap jártam gyűlésekre, bújtam az irodalmat és a pszichológiai könyveket, dolgoztam a lépéseken a szponzorommal, szolgálatot vállaltam. Amit a terápián tanultam, kaptam és tapasztaltam, azt próbáltam az életem minden egyes napjába beépíteni. Hittem abban, hogy ez a külső védőháló valahogy megtart, majd szépen sorban elkezdtek érkezni a kíméletlen pofonok.

Az első pofon a tágabb közösség illúziójának elvesztése volt. A Covid-időszak alatti oltási szabályok miatt kirekesztve találtam magam a győri országos találkozóról. Kétéves józansággal megtapasztaltam, milyen érzés, amikor egy olyan közösség, amely folyamatosan az alázatról és a szeretetről beszél, gond nélkül kizár, miközben a saját túlélésem múlhatott volna az ottléten.

A második pofon a saját, honi gyöngyösi csoportomban ért. Meg kellett tapasztalnom, hogyan válik az utolsó menedéknek hitt közösség kivégzőosztaggá. Végignéztem, ahogy egy társunkat előre felépített módon, nyilvánosan megszégyenítenek és kizárnak. Ezzel sárba tiporták az egyik alapelvet: azt, hogy a tagság egyetlen feltétele az ivással való felhagyás vágya, és hogy külső ügyeknek nincs helye a teremben.

Amikor a gyűlésen őszintén megosztottam, milyen mélyen érint engem ez a kirekesztés – nyíltan felvállalva a saját hibáimat is –, fegyvert adtam a kezükbe. Az Anonim Alkoholisták közösségében a megosztás szent és sérthetetlen: ami ott elhangzik, annak ott is kellene maradnia. Ennek ellenére a legsebezhetőbb gondolataimat kivitték a teremből, pletyka tárgyává tették, és uszításra használták. Hamar kiderült számomra, hogy ez egy teljesen megszokott működés volt. Szembesültem vele, hogy egy idősebb, több tíz éve józan társunk azokat, akik nem simultak bele az elvárt nézetekbe, félrehívta, és közölte velük, hogy többet ide ne jöjjenek. Később velem pontosan ugyanezt tette. Nekem ez azért fájt különösen, mert pontosan tudtam: egy alkoholistát elzavarni a gyűlésről egyenlő lehet a halálos ítélettel.

A kiállásomat egy fél éven át tartó, gyűlések közbeni folyamatos provokáció követte. Amikor végül elszakadt bennem a cérna, egy dühös, tudatos, kíméletlen és nyomdafestéket nem tűrő mondattal vágtam vissza. Megkapták, amire vártak. Önvizsgálat helyett ez a pillanat szolgáltatta számukra a végső ürügyet a nyílt letámadásra. Két éven keresztül éltem át a honi csoportomban a csoportos megszégyenítést, a bántalmazást, a kirekesztést és a kizárást – sokszor olyanok vezetésével, akik a kiváltó megosztásomnál jelen sem voltak. Ugyanebben a feszült, romboló közegben terjesztették el egy másik, több tíz éve józan társunkról azt a hazug pletykát, hogy visszaesett és iszik. Azt kellett tapasztalnom, hogy a pletykát terjesztő társunk egy találkozón büfés szolgálatot vállalva, a pult mögül hinti el egyre szélesebb körben ezt a rágalmat.

Hét évnek és rengeteg fájdalomnak kellett eltelnie ahhoz, hogy lehulljon a lepel. Észre kellett vennem, hogy az a hely, ahol a feltétel nélküli szeretetnek kellett volna lennie, valójában egy bántalmazó közeg, ahol folyamatosan felkérdeznek, támadnak és nevelnek.

Ekkor hasított belém a felismerés, hogy ez a dinamika pontosan azt a hierarchiát másolja, amit a családomban is megtapasztaltam. Ahol megvan az alá-fölé rendeltség, és amit a felnőtt, a szülő mond, azt kénytelen vagyok elfogadni, mert csakis az lehet a helyes. Ahol nincs beleszólási jogom, mert én vagyok a „hülye gyerek”. Rájöttem, hogy ez valójában nem szeretet, hanem a másik teljes leuralása és semmibe vétele. Ha nem az elvárásoknak megfelelően cselekszem, gondolkodom és élem az életemet, akkor azonnal megvonják tőlem a támogatást, a segítséget és a szeretetet. Ezt a harmadik pofont a szüleimtől és az akkori páromtól kaptam meg.

Nem vagyok különb senkinél, ugyanolyan beteg vagyok én is. Az aktív időszakomban éltem így, ma már folyamatosan változom, nem ezt az utat járom, és ezt a működést nem engedhetem meg magamnak. Így is túl sokáig maradtam ebben a mérgező talajban. Hiába próbáltam tiszta gyökereket ereszteni, a rothadás előbb-utóbb megmérgez. Nem ment könnyen, végül közel hét év után kiléptem ebből a környezetből. Olyan kíméletlen nyomás volt ez, amely alatt sokan az italba menekültek volna. Én pontosan ebben az időszakban tettem le végleg a 26 évnyi dohányzást is; meg sem fordult a fejemben, hogy egy újabb mankóba kapaszkodjak.

Ezt a hatalmas belső feszültséget és a sok negatívumot végül a műhelyasztalnál a kreativitásba és az alkotásba fordítottam át: ahelyett, hogy pusztítottam volna, teremtettem. Ahogy az életemben sorra törtek el a külső mankók – a nagy közösség, a honi csoportom, majd a családom és a párkapcsolatom illúziója –, úgy tisztult le bennem a válasz az üveg felett is. Megértettem, hogy sem az alkotásnak, sem a józanságomnak nem építhetek külső támasztékot. Ha valódi egyensúlyt akarok, a saját, tiszta alapomra kell ráállnom, mindenféle rejtett segédeszköz és szerepjáték nélkül.

Ahogy az Anonim Alkoholisták Nagykönyve is írja, vannak olyan élethelyzetek, amikor az írás az az eszköz, ami a felépülést szolgálja. Számomra jelenleg ez a blog jelenti a megosztást, a Tiffany-üveg alkotás pedig a terápiámat. Amikor eljön az ideje, újra ott leszek a gyűléseken, mert rengeteg mindent kaptam azért, hogy azt tovább is adjam. A programom bennem, a szívemben és a lelkemben él, nem pedig a színészkedésekben.

2677 nap – egy nap egyszerre.

Ha a történetem vagy a munkám megszólít, egy virtuális kávéval itt támogathatod az utamat:

Sokat jelent a támogatásod, és ezt egyszerűen egy YouTube feliratkozással is megadhatod. A csatornámon videókon is megmutatom az alkotásaimat, és azt az alázatos, kézi folyamatot, amíg az üvegből maradandó érték születik: https://www.youtube.com/@TiffanyTRichi

Továbbá segíthetsz abban is, ha bekövetsz a Facebook oldalamon: https://www.facebook.com/richard.toth.10297