A nyakkendőtől a gyári munkáig – Az alázat és a határok tanulása
Amikor ma a csiszológép mellett állok és az üvegdarabokat formázom, majd rámtör a fáradtság, már képes vagyok figyelni a testem üzenetére. Képes vagyok felismerni a kimerültséget, megállni és pihenni. Régen egyáltalán nem törődtem a jelekkel, mert ez volt a normális, a megszokott – ezt a kényszeres, érzéseket elnyomó hajtást láttam a családomban és a környezetemben, ezt tanultam és sajátítottam el. Van egy mondás, ami nagyon is igaz: nem a világot és a benne lévő embereket kell megváltoztatnom, hanem egyszerűen csak nekem kell változnom. Nem egy egyszerű dolog, mert a változás olykor fájdalommal és lemondásokkal jár. Ez a felismerés nem jött egyik pillanatról a másikra. Folyamatosan tanulom, és minden nap próbálok eszerint cselekedni. Pontosan a testem korábbi, végletes kimerültsége tanított meg arra az alázatra, hogy megpróbáljam tudatosan végezni a feladataimat. Ez a jelenlét ma már elengedhetetlen a józanodásomhoz és a függőségeim napi szintű kezeléséhez.
Szigetvár és a hazatérés után, ahogy a Covid-időszak enyhült, 2020 júliusának végén sikerült elhelyezkednem a gyöngyösi gumigyárban, mint vontatós. A kontraszt hatalmas volt, szinte a szöges ellentéte a korábbi életemnek. Korábban cégvezetőként öltönyben és nyakkendőben jártam, milliókat mozgattam, én mondtam meg mindenkinek, mit csináljon, és hiteleket vettem fel – mindezt csak azért, hogy finanszírozni tudjam a függőségemet, és fenntartsam a tökéletesség hamis látszatát. A gyárban viszont 12 órás, folyamatos műszakban dolgoztam, és napi szinten, megállás nélkül másfél-két tonnás anyagokat mozgattam meg a vontatóval és puszta kézzel. Ott hirtelen mindenki a főnököm lett, én pedig a korábbi fizetésemnek csak a töredékét kerestem. Tisztában voltam vele, hogy az életemben mindent új alapokra kell helyeznem, és pontosan ebben a nyers valóságban és illúziómentes környezetben kezdtem el újra megismerni, és felfedezni, ki is vagyok valójában.
Hamarosan szembesülnöm kellett azzal, amit már nem egyszer hallottam a terápián és a gyűléseken is: az ivás abbahagyása csak egy dolog volt az életemben. A szert, az alkoholt elhagytam, de a jellembeli hiányosságaim és a függő működésem megmaradtak – rájöttem, hogy ezek azok a területek, amikkel részletesen foglalkoznom kell. Hiába tettem le az italt, a szélsőségességem ugyanaz maradt. Sőt. A gyárban pont úgy túltoltam a munkát, ahogyan korábban az ivást. Nem tudtam lazábban vagy éppen „normálisan” csinálni, mint a többiek: megállás nélkül hajtottam magam, és be kellett látnom, hogy teljesen mindegy, halálra iszom-e vagy halálra dolgozom magamat, a belső kényszeres működésem pontosan ugyanaz. Ugyanúgy meg akartam felelni másoknak, túlteljesíteni, kiemelkedni a tömegből. Egész életem során szükségem volt a visszacsatolásokra, hogy jól csinálom-e a dolgokat. Azt hittem, ha jól teljesítek, akkor majd elfogadnak és szeretnek, mert önmagamnak nem tudtam megadni ezt a megerősítést.
És ez a szélsőségesség nem állt meg a gyár kapujában. A folyamatos 12 órás műszakok mellett jártam egy Tiffany-üveg készítő tanfolyamra, és pontosan ugyanígy túltoltam az AA gyűlésekre való járást is. Bármikor, amikor csak tehettem, úton voltam: Gyöngyös, Gödöllő, Eger, Budapest. Egyszerre toltam túl a kőkemény fizikai munkát és a programot. Bármit csináltam, egyszerűen nem tudtam mértéket tartani. Volt, hogy úgy jöttem Egerből a Mátrán keresztül Gyöngyösre, hogy egyáltalán nem emlékeztem az útra, mert félig aludtam a kimerültségtől, és utána következett még egy 12 órás műszak a gyárban.
Három év és tizenegy hónapig éltem ebben a szélsőséges, őrült tempóban, amíg meg nem hoztam azt az elhatározást, hogy változtatok és lezárom ezt az időszakot. Rájöttem, hogy amit a függőségről és a programban tanultam, azt a gyakorlatba is át kell ültetnem: el kell kezdenem tenni önmagamért. Váltottam, és tudatosan megtörtem az addigi jól megszokott, káros rutinjaimat és rituáléimat. Ezzel egy időben – egy évnyi belső munka és előkészület után – a programban, önmagamról tanultak alapján a 26 évnyi dohányzást is elhagytam. Egyszerre léptem ki a munkamániából és tettem le egy újabb egészségtelen, kényszeres szerhasználatot: a dohányzást.
Tisztában vagyok azzal, hogy függő vagyok, és az is maradok életem végéig. A gyári munka kíméletlen valósága alatt kezdtem el megtanulni, mi is az a valódi alázat. Ma minden egyes nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy térdepelve elmondom a Lelki béke imát. Alázatos vagyok a betegségemmel szemben. Tisztelem és becsülöm az alkoholt, mert legyőzött. Alázatos vagyok a programmal szemben is, és pontosan ennek az elfogadásnak a tudatában vagyok képes ma már alázattal fordulni az alkotás, a Tiffany-üveg felé is.
2663 nap – egy nap egyszerre.
Ha a történetem vagy a munkám megszólít, egy virtuális kávéval itt támogathatod az utamat:
Sokat jelent a támogatásod, amit már egy YouTube-feliratkozással is megtehetsz. A csatornámon videókon is megmutatom az alkotásaimat, és azt az alázatos, kézi folyamatot, amíg az üvegből maradandó érték születik:
Továbbá segíthetsz abban is, ha bekövetsz a Facebook oldalamon: