„Meg lehet ebből élni?” – Az elvárásokkal szembemenni
A műhelyasztalnál órákon át képes vagyok megállás nélkül az üvegdarabokat csiszolni. Hallgatom a csiszológép zúgását, figyelem, ahogy az éles, veszélyes szélek fokozatosan egyenletes, sima felületté válnak az ujjaim között, és lassan összeállnak egyetlen tiszta egésszé. Ez a folyamat nem a sietségről szól. Minden mozdulatban ott van a türelem, az alázat és az elengedés.
Az üvegen mindig marad csiszolnivaló részlet – sosem készül el teljesen, egy ponton egyszerűen meg kell állnom és abba kell hagynom. A csiszolási folyamat pontosan arra tanít, amire korábban sosem voltam képes: megállni, elengedni az elvárásokat, és nem félni.
Három év és tizenegy hónap intenzív fizikai munka, az előző munkahelyem tizenkét órás folyamatos műszakai és a teljes túlhajszoltság után úgy döntöttem, hogy megállok és váltok.
A szüleim jóvoltából volt egy önkéntes megtakarításom, ami adott egyfajta biztonságot az újrakezdéshez. Tudtam, hogy amikor eljön a pillanat, és a saját utamra lépek, szükségem lesz erre a védőhálóra, mert a régi félelmeim alapján elutasításra számítottam. Hamarosan meg is érkeztek a kérdések.
Amikor kimondtam, hogy a Tiffany-üveg felé fordulok, édesanyám elsőként ezt kérdezte: „Meg lehet ebből élni?” Egy évvel később édesapám is feltette a maga kérdését: „Akkor másoknak mit mondjak, mivel is foglalkozol?”
Ezek a mondatok nagyon mélyről hozott sebeket szakítottak fel bennem. Tízéves voltam, amikor át szerettem volna úszni a Balatont. A szüleim merő ábrándozásnak tartották, és nem engedték. Gyermekként az otthoni szigorban – ahol édesapám néha pálcával csapott rám – korán megtanultam a fegyelmet, és azt, hogy a szülői elvárás az első. Édesanyám mellett pedig úgy éreztem, nekem kell érzelmi támasznak lennem, hogy kiérdemeljem a szeretetet. Akkor, gyermekként a túlélésért felvettem egy álarcot: azt az utat választottam, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Megtanultam hallgatni, a háttérbe vonulni, megalkudni, és lehetőleg láthatatlanná válni.
Ma már tisztában vagyok vele, hogy a jellemhibáim és a meghunyászkodásom jóval a szerhasználat előtt kialakultak. Amikor tizenöt évesen megjelent az életemben az alkohol, a személyiségem fejlődése teljesen megállt, és befagyott ezen a gyermeki szinten. Innentől kezdve két véglet között csapongtam. Józanul a gyermeki tehetetlenségbe kapaszkodtam: valahányszor szembekerültem a szülői vagy a felettesi elvárásokkal, automatikusan feladtam a saját véleményemet, mert rettegtem, hogy elveszítem a biztonságot, a szeretetet és az elismerést. Amikor pedig megkaptam a szert, egy olyan illúzióvilágba menekültem, ahol nincsenek korlátok, elnémul a szorongás, és leszakadnak az elvárások láncai.
A valóságban a napi szintűvé váló ivással párhuzamosan egyre jobban úrrá lett rajtam a mindenkori szégyen. Az önértékelésem a mélybe zuhant. A szerhasználat pont az ellenkezőjét érte el annak, amit reméltem: a bűntudat és a kiszolgáltatottság miatt még tehetetlenebb lettem, és végképp képtelen voltam megvédeni a határaimat. Egy tökéletes ördögi körbe zártam magam, amiből nem volt más kiút, csak a halál.
Amikortól letettem az italt, a belső fejlődésem erről a tizenöt éves pontról indult újra. Amit tinédzserként nem csináltam meg, azt ma kell bepótolnom: határozottan fel kell lépnem, és meg kell húznom a határaimat, ami komoly lemondásokkal és fájdalommal jár. Ma már látom, hogy a szüleim a saját félelmeik és tapasztalataik alapján próbáltak óvni, és csak azt a mintát adták tovább, amivel ők maguk is rendelkeztek. Mindig is tisztában voltam vele, hogy mások hibáztatása nem vezet jó irányba. A gyermeki tehetetlenségem felismerése után ma már egyszerűen nem merülök el az önsajnálat mocsarában sem. A program megtanított rá, hogy az élet számtalan dolgával szemben tehetetlen vagyok, önmagamért ugyanakkor kizárólag én tudok tenni. A múltam tapasztalata abban segít, hogy felismerjem: ma van más választásom. Léphetek egy ismeretlen, járatlan útra. Ha más eredményt várok, mint amit az eddigi életem hozott, akkor ma ez a helyes irány.
Sok veszteség és fájdalom árán kellett beismernem, hogy a szeretetet, az önbizalmat és az elfogadást nem lehet megvásárolni. Pontosan ugyanolyan merő ábránd volt ezt a pénztől és a külsőségektől várni, mint amilyen hamis reményt az alkohol nyújtott. Az írás és az alkotás számomra nemcsak arról szól, hogy van élet az alkohol után, hanem arról is, hogy a szorongás és a félelmeim ellen igenis tudok tenni. Meg kellett tanulnom beszélni ezekről a nehéz érzésekről, meg kellett keresnem a gyökereiket, és szembe kellett néznem velük.
Amikor ma megkérdezik, meg lehet-e ebből élni, egészen másként gondolok erre. A hétköznapokban ma is egy gyárban dolgozom, az üvegkészítés pedig egy hatalmas plusz, egy nagyon erős lelki támasz az életemben. A műhely a menedékem. Én nem ebből élek, engem ez tart életben. Ez adja meg azt a belső stabilitást, ami már egyáltalán nem szorul mások visszaigazolására.
Ahogyan az asztalomon a csiszológép alatt az éles, töredezett üvegdarabok lassan összeállnak egyetlen tiszta egésszé, pontosan úgy kezd összeállni a múltam is. A régi történésekből és tapasztalatokból valami új dolog formálódik, ami ma a szemem láttára válik egy teljes, békés életté.
2684 nap – egy nap egyszerre.
Ha a történetem vagy a munkám megszólít, egy virtuális kávéval itt támogathatod az utamat:
Sokat jelent a támogatásod, és ezt egyszerűen egy YouTube feliratkozással is megadhatod. A csatornámon videókon is megmutatom az alkotásaimat, és azt az alázatos, kézi folyamatot, amíg az üvegből maradandó érték születik:
Továbbá segíthetsz abban is, ha bekövetsz a Facebook oldalamon:
