top of page
Keresés

A 3D Tiffany-üveg rózsa születése – Amikor egy alkoholista érzése formát ölt

Szerző képe: Richárd Tóth
Richárd Tóth
3 órával ezelőtt
4 perc olvasás

A műhelyasztalon előttem feküdtek a gondosan kivágott, lecsiszolt és rézfóliázott üvegdarabok. Pontosan tudtam, mit akarok és hogyan fogom megvalósítani: egyetlen szál rózsát, amely kilép a síkból, és mindenféle segédeszköz – fa- vagy fémtalp – nélkül, a saját, százszázalékig tiszta üvegtalpán áll meg a térben. A Lego-virágoknál megértett fizikai törvényszerűségeket most a törékeny üvegbe kellett átültetnem. Ahogy a forrasztópákával egymáshoz érintettem az első darabokat, azonnal éreztem, mennyire más ez a munka. A térbeli üvegnél nincs csalás: mindennek a helyén kell lennie ahhoz, hogy az alkotás megálljon a saját talpán. A legkisebb eltérés a súlypontban az egész szerkezet azonnali felborulását jelenti. Pontosan úgy, ahogy a való életben és a felépülésemben is.


Ez a térbe emelkedő rózsa nem pusztán egy technikai lépés volt számomra. A függő elmémmel sokszor még ma is nehezen döntöm el, mi a valóság, és mi csupán egy belső játék, egy kapaszkodó vagy illúzió, amit az agyam gyárt számomra, hogy megkíméljen a nyers fájdalomtól. Amikor a mérgező közegekből és az elvárásokkal teli kapcsolataimból kilépve megérkeztem a gyár steril tisztaterébe, olyan világból jöttem, ahol évekig a felkérdezéshez, a leuraláshoz és a feltételekhez kötött elfogadáshoz voltam szokva. A betanulásom során egy olyan lány mellé kerültem, aki a legelső pillanattól kezdve természetes emberi kedvességgel és türelemmel fordult felém. Megtapasztaltam, milyen érzés az, amikor egyszerűen csak emberként bánnak velem. Ez az őszinte, csendes figyelem teljesen váratlanul ért, és olyan mélyen megérintett, amire korábban még nem volt példa az életemben.


Amikor ott ültem a helyemen, és figyeltem, hogyan kommunikál másokkal, hogyan viselkedik és segít, az fájdalmasan szembesített önmagammal. Nagyon nehéz volt ezt látnom, mert amikor korábban vezetőként dolgoztam, én sosem bántam így a munkatársaimmal. Kiváló emberekkel dolgozhattam együtt, számomra ez akkor teljesen természetes volt, nem is értékeltem őket igazán; nem is voltam jó vezető. A betanító lány egy olyan erős kontrasztot mutatott – hogy így is lehet –, ami egyszerre ragadott magával, és szembesített a saját, elismerni is fájó hibámmal.


Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a hozzá fűződő érzéseimet: soha életemben nem kaptam annyi segítséget, kedvességet és odafigyelést, mint tőle abban a betanulási időszakban. Azok után a sebzett évek, fájdalmas elvárások és kemény ítéletek után, amiket a múltamból cipeltem magammal, ez a tiszta emberi elfogadás akkora kontraszt volt, hogy egyszerűen nem bírtam az érzéseimmel. Mindennél jobban szerettem volna beszélni vele, jó függő alkoholista módjára megmagyarázni, miért is viselkedem úgy a közelében, mint aki nem beszámítható; megérinteni, átölelni, és talán soha el sem engedni.


Felépülésem kezdetén a főorvosnőnek csak egyetlen dolgot tudtam adni: azt, hogy megtanultam őszintén beszélni a múltamról és önmagamról – azóta is tartom magam ehhez, mert ez elengedhetetlen a józanodásomban. Ennek a lánynak is valami őszintét szerettem volna adni, ami nem hervad el néhány nap alatt, és átadja azt a szavakkal nehezen kifejezhető érzést, amit én kaptam az ő jelenlététől. Minden hagyományos kommunikációs próbálkozásom kudarcot vallott. Közeledett az idő, hogy visszamenjen a saját műszakába, én pedig egyre nyughatatlanabbá váltam, és a belső feszültség a végsőkig fokozódott bennem. Utólag nem is értem, miért nem jutott hamarabb eszembe, hogy üvegrózsát készítsek neki: egy sík üvegrózsát, ami épp befért egy borítékba – mert tartottam attól, hogy ha egy nagy dobozban adom át, azt hozzám vágja. Odaadtam a borítékot, és ezzel elfogadtam: én mindent megtettem, megpróbáltam, ami tőlem telt.


Ezek után már csak az volt a kérdés, mikor szánok rá időt, hogy megalkossam az első olyan 3D rózsákat, amelyek már szabadon állnak meg a saját üvegtalpukon a térben. Sokáig azt hittem, maga a lány volt az én múzsám és a kapaszkodóm, ám a végén megértettem: maga a 3D rózsa vált a valódi kapaszkodómmá. Ahhoz, hogy megszülessen, őrá volt szükségem. Tudom, hogy az alkotást nekem kellett megálmodnom és két kézzel megformálnom, és a függő elmém talán csak hozzáköti őt, mégis: az iránta kialakult érzéseim viharaiban született meg ez a térbeli alkotás.


Ahogyan a józanodásom elindulásához a főorvosnőre volt szükségem, úgy a 3D rózsa megszületéséhez a betanító lányra. Nem véletlen, hogy a nevének ősi jelentése is pontosan ez: Isten kegyelme. Az AA-gyűléseken sokszor hallom a társaktól: „ma is józan vagyok, Isten kegyelméből”. Ott áll a Nagykönyvben is, hogy valószínűleg semmilyen emberi hatalom nem tudott volna megszabadítani minket az alkoholizmusunktól, Isten képes erre, és megteszi, ha keressük Őt. A felépülésem során értettem meg, hogy ez a Felsőbb Erő sokszor embereken keresztül nyújtja a kezét: a főorvosnő és a betanító lány nem pusztán emberi szereplők voltak az utamon, hanem maga a megtestesült kegyelem. Hogy ezt a segítséget milyen formában és kiken keresztül küldi el hozzánk a hétköznapokban, az az élet egyik legmélyebb rejtélye és titka.


Ebben a belső viharban, a kimondatlan szavak feszültsége és a megválaszolatlan kérdések csendje mögött végül letisztult és megmaradt egy mindennél erősebb érzés: a megmagyarázhatatlan kötődés és a tisztelet. Így fonódott össze a műhelyasztalnál a régóta érlelődő szakmai tervem és a szívemben lévő érzés. A forrasztópáka melegében, üvegdarabról üvegdarabra építve született meg az első térbeli Tiffany-üveg rózsám. Amikor az utolsó ónréteg is kihűlt, és elengedtem a virágot, a rózsa mindenféle külső támaszték nélkül, szabadon és rendíthetetlenül megállt a saját, tiszta üvegtalpán. Ezt az alkotást az elmém, a lelkem és a szívem összhangjából – vagy épp játékából – alkottam meg.


Megértettem, hogy a romboló évek és a sötétség után az egyszerű, tiszta, őszinte alkotáshoz nem hangos szavakra volt szükségem: egyetlen tiszta emberi mosoly és egy cseppnyi őszinte kedvesség adta meg a legnagyobb lökést ahhoz, hogy az üveg – és vele valami új kezdet – megálljon a saját lábán.


2698 nap – egy nap egyszerre.


Ha a történetem vagy a munkám megszólít, egy virtuális kávéval itt támogathatod az utamat:


Sokat jelent a támogatásod, és ezt egyszerűen egy YouTube feliratkozással is megadhatod. A csatornámon videókon is megmutatom az alkotásaimat, és azt az alázatos, kézi folyamatot, amíg az üvegből maradandó érték születik:


Továbbá segíthetsz abban is, ha bekövetsz a Facebook oldalamon:


 
 
bottom of page